Tündérke lény,
a neve ÉN,
és szép volt mindenek felett,
haján fehér
a gyöngyfüzér,
s egy drága, arannyal szegett
pókháló-kendő;
egy lánc derengő
csillagokból fénylett nyakán,
holdfény-pihe
volt köntöse,
sok-sok egybeszőtt lepkeszárny,
és ritka ék
csöpp derék
körül: gyémánt harmatszemek.

Nappal lepelt,
szürkét, viselt,
csuklyája kék, mint fellegek,
de éjjelente
ragyogva ment a
csillagfényes nagy ég alatt,
villant a fess
halpikkelyes
cipőcske, merre haladt,
hol széltelen
nagy táncterem
várta, a tiszta tükrű tó.
Mint a tükör-fény
kavarta örvény,
oly villanás volt látható,
hol könnyeden
a táncterem
síkját érte csöppnyi láb.

Szeme figyel,
az égre fel,
majd árnyas parton fut tovább;
majd lefele
kukkant: le, le -
egy másik tündért rejt a mély!
A neve NÉ,
néz fölfelé,
s táncos lábhegyük összeér!

NÉ oly kecses,
mint ÉN, oly ügyes,
ám csillagkoszorús feje
oly furcsamód
lóg, egyre lóg
feneketlen kút mélyibe!
Fénylő szemét
fölvetve épp
ÉNre szegzi, amíg pörög;
mily furcsa, lám,
fejjel alá
himbálni csillagos tó fölött!

Nincs soha más
találkozás,
két láb ér össze itt csupán,
Hol a vidék,
ahol fejét
dughatná össze a két leány -
nincsen tudós,
tündéri jós,
ki választ ily kérdésre ád.

Tündérleány
örök magány
éjében táncolhat tehát:
gyöngyök haján,
gyémánt derekán,
halpikkelyes
cipője fess - így járja ÉN;
cipője fess
halpikkelyes,
gyémánt derekán
gyöngyök haján - így járja NÉ.